Válasz Oncogitonak - Válasz Oncogitonak,Magyar Napló,Bízom Külkertesben,Bízó Katalin,Katona Józseftől,József Attilától,Munkaügyi Hivatal,Ifjúsági Lapkiadó Vállalat,Molnár Géza,Statisztikai Évkönyv,Andorka Rudolf,Pedagógiai Szemle,Makkai Sándor-i,Makkai Sándor,Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya,Bóna Mária Ilona,MODERN RABSZOLGÁRA&#8221,EGYHARMAD-KÉTHARMAD TÍPUSÚNAK DEFINIÁLT TÁRSADALOM&#8230,Cambridge Enciklopédiából, - furaila Blogja

Továbbiak »

Belépés

			furaila.blog.xfree.hu
"Nem az a fontos, hogy milyen iskolákat végeztél, hogy mit dolgozol, hanem hogy milyen EMBER vagy!"			BMI ****** 2005.10.25 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Válasz Oncogitonak

2007-07-23 19:00:05, hétfő


	Próbáld meg folyamatában követni és szemlélni a dolgokat, hogy hogyan jutottunk idáig, ahol most tartunk! Én megpróbáltam ebben az írásomban is például... Nemzet és anyanyelv az oktatáspolitika és a "köznevelés" tükrében "Anyanyelv az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában, elsőként tanult meg, s amelyen rendszerint legjobban és legszívesebben beszél." Azonban él Magyarországon egy nemzedék, akinek az jutott osztályrészül, hogy elveszítse ezen tudását. Róluk szeretnék hozzászólásomban szólni (kiáltani!). 1998-ban, a Magyar Napló szociográfiai pályázatot hirdetett, "A magyarság önképe az ezredfordulón" címmel. A pályamunkák olyan "önképet" tükröztek, hogy jobbnak látták az egészet agyonhallgatni. Ennek ellenére van szerencsém ismerni a "Bízom Külkertesben!" jeligéjű, díjnyertes pályamunkát, melyben a szerző, egy 1946-ban született gyermek felnőtté válását és életének ötven évét kíséri nyomon. Közben azt is megtudhatjuk, hogy a II. világháború utáni Magyarországon milyen "elvárásoknak", "követelményeknek" kellett megfelelnie. Megtudhatjuk, hogy ezek az úgynevezett "követelmények", természetesen időszakonként változóan, a mindenkori hatalom érdekeit szolgálták. (Mint például, az 50-es években az erőszakos kollektivizálási és proletarizálási törekvések...) A "főhős", Bízó Katalin szülei is ilyen törekvéseknek lettek "áldozatai" és gyermekeikből - többnyire a túlélés reményében - potenciális áldozatokat, (túlélőket) "neveltek". Katalin neveltetése - szerencséjére - hat éves koráig nagyszüleire és anyja-helyett-anyja-nagynénjére bízattatott. A Bízó-tanyát ezalatt elkerülte a kollektivizálás, így lehetőség volt arra, hogy a nagyszülők unokájuknak átadják organikus műveltségüket. Így ír erről a szociográfia szerzője: "... Boldogsággal töltötte el Katalint az emlékezés, mert olyan természetességgel élte meg a természet közelségét, ami azóta is - egy-egy virág, gyümölcs, virágos rét, széna-szalma, gabona, rovarok, pillangók, háziállatok és kicsinyeik... a belső képek- és képzettársítások sorát indítja el lelkében." ..."Nemcsak az ismerés, megismerés tárháza volt az a tanyasi, gazdálkodó életmód, hanem lehetősége volt már egészen kicsi korában megtanulni az önállóság felelősségét..."... "Így fölvértezve, testben és lélekben megerősödve (akkor még nem tudta, hogy egy életre szólón) került vissza 1952-ben, Pesten élő szüleihez..." Ebből is láthatjuk, hogy mennyi tudás birtokosa volt a kicsi lány, amikor - az iskolakezdés miatt - felhozatták szülei Pestre. Nagynénje és nagyszülei nyelvén, azon a csodálatos magyar nyelven, amit Ők beszéltek, megtanult a lelkével is látni, gondolkodni, élni, szeretni. Mit tanult meg Katalin az "anyanyelvén" a szüleitől? Megtanult félni, majd megtanulta a valóság elhallgatásának hazugságát! "...Azt, hogy letagadja nagyszüleit, felejtse el az egész tanyát, meg mindent, ami odakötötte. Ilyen fogalmakkal kínozta az apja, hogy: "...nincstelen zsellérek vagyunk, mert ha nem, akkor "racizni" fognak. Katalin megérezte, hogy az valami olyan rossz, amitől apja úgy félt, mint valami halálos betegségtől. Ezek után már nem is fájt olyan nagyon, mikor megtudta, hogy nagyapja belehalt a beszolgáltatásba, amiről csak évtizedekkel később tudta meg, hogy milyen "betegség" is volt az valójában!" ... "Nem győzött csodálkozni a sok hazugságon, amivel környezetében lépten-nyomon szembesült! Olyan mértékű félelemérzettel szuggerálta környezete ezeket a hazugságokat, hogy megtanult legalább úgy tenni, mintha mindent elhinne..." Lehet, hogy e kettősség miatt kialakult szorongásos állapot okozta, hogy: - "az általános iskola első osztálya helyett csak másodikban tanult meg olvasni. Amikor végre rájött arra, hogy a betűk különböző egymásutániságából hogyan lesznek értelmes szavak, azonnal falni kezdte az olvasni valókat. Mindent elolvasott azonmód, ami csak a szemébe ötlött, vagy a keze ügyébe került. Apja ettől kezdve hordta haza a gyári terjesztőtől a könyveket, folyóiratokat. Sajnos még karácsonyra is könyveket kapott - még akkor is, amikor pedig játék-babára vágyott, de nagyon!" "...A kamasszá serdült gyermek olvasott, olvasott, miközben Mórától, Tamásitól, Móricztól, Jókaitól, Mikszáthtól, Petőfitől, Aranytól, Kölcseytől, Vörösmartytól, Madáchtól, Katona Józseftől, ..., József Attilától tanulta meg azt, ami nemcsak "valódi", de "igaz" is! Így tett szert arra a tudásra, melynek köszönhetően neki "apanyelvévé" válhatott az "anyanyelve". Amikor azonban eljött a pályaválasztás ideje, "...apja - ragaszkodván a nehezen "kiérdemelt" munkásosztályhoz való tartozáshoz - gyermekét sem szerette volna semmilyen "gyanús értelmiségi" vagy egyéb "osztályidegen" területen taníttatni..." Ezzel a lelki erőszakkal lett Katalin "...ipari tanuló, vagyis "szocialista" kisinas 1960-ban. ... Ekkor még inkább az volt a fontos, hogy a lehető legrövidebb idő alatt munkaerőt állítsanak elő az erre a célra létrehozott (szövetkezeti- vállalati- iskolai tanműhelyek) intézmények. Itt szó nem volt arról, hogy: "minden leszünk", meg, hogy: "a tudás hatalom" (pedig még a propaganda-csapból is ez folyt)! Valójában arról volt szó, hogy a szalagrendszerben, teljesítménybérben dolgoztató konfekcióiparnak szüksége volt modern rabszolgáraª." "Vagyis olyan munkásnőkre volt szükség, akik kötél idegekkel bírták a napi 8-10 órai robotot minden kommunikációs igény nélkül! Kitermelték - az ókori "beszélő szerszám" mintájára - a legújabb kori: nem beszélő változatot. Hogyan? Úgy, hogy a három évig tartó kiképzés alatt igyekeztek megfosztani őket minden személyiségjegytől, egyéni megnyilvánulási készségtől. Közben elrettentő történeteket meséltek nekik a "reakciós, burzsuj" időkről. Szükség is volt erre a drákói kiképzésre, felkészítésre, mert az üzemcsarnokokban, a textilipari munkagépek iszonyatos zajjal működnek, működtek. Ebben a zajban lehetetlenség volt az anyanyelvi beszéd használata! Mit tehetett Katalin, az újsütetű szakmunkás, ha még ezek után is szeretett volna továbbtanulni? "...A legsürgősebben felkereste a lakóhelyi dolgozók esti gimnáziumát és kért egy "Jelentkezési lap"-ot, mellyel jelentkezett munkahelyi főnökénél a "továbbtanulási javaslat"-ért. Ugyanis nem tanulhatott tovább az akkori (napjainkban, 1995-96-ban is érvényben lévő) rendeletek értelmében senki intézményesen, csakis munkahely- és manapság a Munkaügyi Hivatal javaslatával." A "Tudósítás" főszereplője, főnöke szemében "több volt, mint rebellis fiatal," (ő volt a lázadó rabszolga), "mert azzal a kinyilatkoztatással tagadta meg a továbbtanuláshoz a javaslatot, hogy: "Nincs szükségem érettségizett varrónőre!"." A történet főhőse nem adta fel és egész életében, folyamatosan továbbtanult, többnyire önképzéssel. Kortársai valószínű nem voltak ennyire elszántak, ezért nem lehet azon csodálkozni, hogy az 1974/75-ös KISZ-oktatási évre, az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat által kiadott, Szabad hazában című ,,tankönyv"-ben, Ez itt a külváros címen megjelent riport szerzője: Molnár Géza így kesereg: "...F.L.-néval¨ beszélgetek...sehogy sem tudok ezzel a harminckét éves fiatalasszonnyal" (1990-ben még csak 48 éves volt), "aki tíz éve dolgozik itt a Habselyemben, törzsgárdatag, ... Mindig is Erzsébeten lakott, de szanálták a házukat, s ő szerencsétlenségére Zuglóban kapott lakást. Nagyon visszakívánkozik Erzsébetre, nem tud hozzászokni új környezetéhez. Akárcsak az előbb említett Cs.L.-né." Ebben a "tankönyv"-nek nevezett kiadványban, ugyanebben a riportban a szerző egy mérnököt is megszólaltat. "...a beszélgetést L.K. mérnökkelÄ folytatom, a kelmetechnológiai osztály vezetőjével. Pesterzsébet? Nem ismeri a kerületet, nincs is erre ambíciója, semmi sem köti ide." De azt megígéri, hogy: "...Az ötéves terv végére a termelést megduplázzák a termelékenység fokozásával." A falvakból, kistelepülésekről toborzott, és egy-egy nagyobb városban, vagy a fővárosban működő gyárak munkásszállóin elhelyezett - lányoknak, fiatalasszonyoknak még rosszabb volt a helyzetük, mint az előbbi riport munkásnőinek. Beszélni kell arról is, hogy csak a fővárosban, az úgynevezett munkásszállókon elhelyezett (évfolyamonként 1200-1500 fő) építőipari- főleg fiú- szakmunkástanuló helyzete egyenesen tragikus volt, mert ők a három tanulóévük alatt csak a szálló-munkahely-képző-kocsma-szálló útvonalat ismerhették meg a fővárosból, a világ egyik legszebb városából! Miért volt ez annyira tragikus? Azért, mert a tizennégy éves gyerekek, a fővárosba kerülve úgy jártak, mint amikor egy növényt gyökér nélkül kitépünk "őshonos" helyéről és úgy akarjuk az idegen talajba átültetni. Ráadásul a fiúk a szakmunkásvizsga után - több, mint két évre - bevonultak katonának, így teljesítve sorköteles katonai szolgálatukat. Mire leszereltek, minden családi- otthoni kötődésüket elveszítették. Nem is ez az igazán elkeserítő, hanem az, hogy szinte semmit nem kaptak helyette! Az ifjúvá serdülés éveit ezeknek a fiataloknak is a túlélés jelentette - a töltekezés, a szellemi- testi- lelki "építkezés" helyett, a saját jövőjükre való felkészülés helyett! Így valósulhatott meg - a spártai katonaállam mintájára - az a politikai diktatúra, amit szovjet tankokkal, fegyverekkel, de magyar emberekkel lehetett fenntartatni. Mi köze ennek az anyanyelvhez? Talán, csak annyi, hogy köztudottan a fegyveres testületek nem azon helyek, ahol az anyanyelvnek, mint kommunikációs eszköznek jelentősége van! A katona parancsosztó és parancs végrehajtó személy, akinek ritkán van lehetősége a választékos anyanyelvi önkifejezésre! Mire házasulandó korba kerültek ezek a fiatalok, már elveszítették organikus (természetes, ősi, az ősöktől örökölt tudás, vagy az iránti készség) műveltségüket, minden kötődésüket az anyanyelvükhöz! Fölmerül a kérdés, mennyire voltak képesek önmaguk minőségi reprodukciójára, akkor amikor már nem tellett tőlük több, mint szolgai lélekkel szolgálva - túlélni a mindennapokat!? A válasz nemzetfogyásunkban is visszatükröződik. Ez a tömeges lepusztultság - tarthatatlanná válásával - elérkezetté tette a változtatás szükségességét! Mit hozott a történelmi váltás ezen széles néprétegnek? Egy 1995-ös felnőttoktatási konferencián az egyik előadó A kettészakadó magyar társadalom című tanulmányában kifejtette: "... a kilencvenes évek kezdetétől ... az új helyzetbe került magyar társadalom elenyésző kisebbségének jelent reális kibontakozási lehetőséget. A többség számára a korábbi értékrendek felbomlása és a társadalmi kommunikáció új eszközeinek inadekvát léte"=(hiánya) ,,egyfajta funkcionális analfabétizmust eredményezett. Ha mindezekhez hozzáadjuk, hogy 1990-ben a 15 éves és ennél idősebb népesség 20,7 %-a nem rendelkezett befejezett 8 osztályos általános iskolai végzettséggel, és 1,2 %-uk iskolába sem járt, megállapíthatjuk, hogy Magyarország lakossága kettészakadt: a még mobilizálható tudással rendelkezőkre és a reménytelenül leszakadókra." És akkor még nem is beszéltünk az előbb idézett szociográfia szakmunkásairól. Ők a további 42,5 %-ban találhatók (a középfokú és felsőfokú szakképzettségűekkel együtt) - egy 1990-ben elvégzett statisztikai felmérés szerint.(KSH Statisztikai Évkönyv 1991.) Vajon mire jutott a felnőttképzési konferencia előadója? "Ebben a helyzetben feltétlenül szükségesnek látszik kiterjedt felnőttoktatási intézményrendszerek létrehozása..." ... "Elsősorban azok helyzetének követése fontos, akiket alulképzettségük miatt ... nő az esélyük arra, hogy végleg "lecsúsznak", leszakadnak ..., teljesen perspektívátlanná válnak még utódaik sorsát tekintve is." ... "Képezhetetlenségükkel erős indítékot adnak az Andorka Rudolf által kétharmad-egyharmad§, esetleg az egyharmad-kétharmad típusúnak definiált társadalom§ kialakulásához, vagy (már) tartósításához." A következő gondolattal fejezi be a konferencia előadója tanulmányát: "A képző intézmények szerepeinek újragondolása, a képzési tartalmak korszerűsítése, a leszakadók helyzetének javításához eszközök, módszerek és a folyamatos feltáró vizsgálat megszervezése, működtetése feltétlenül állami feladat, amely akkor valósítható meg hatékonyan, ha az kormányprogram szintjére emelkedik. E programnak a feladata a veszélyeztetett rétegek leszakadásának megelőzése, megakadályozása. A program szerves része kell legyen a felnőttoktatást is magába foglaló átfogó oktatási program." (Új Pedagógiai Szemle 1995/2.) Örömmel számolhatok be arról, hogy 2001. decemberében (végre!) megjelent az új törvény a felnőttképzésről. Azért örülök, mert úgy érzem, hogy tizenegy év óta nem ,,ostromoltam" hiába a politikusokat és a közművelődési szakembereket írásaimmal, felszólalásaimmal, minden létező módon, helyen és időben! Most már csak azokra a politikusokra kell szavazni, akik megteremtik annak lehetőségét (valódi kárpótlás, tudás, induló tőke), mellyel az egyén képes lehet saját sorsának jobbra fordítására! Ehhez olyan választási törvényre lenne szükség, amely lehetővé tenné a ,,jelöltállítást" azok számára is, akik ,,csak" szellemi- erkölcsi elhivatottsággal (tőkével) rendelkeznek és nincsenek mögöttük pénz-hierarchák! Azzal kezdtem írásomat, hogy: "Az anyanyelv az a nyelv, amelyet az ember gyerekkorában (elsőként) tanul meg, s amelyen rendszerint legjobban és legszívesebben beszél." Befejezésül, ehhez még hozzátenném, hogy: minden nevelésben és oktatásban résztvevőnek (szülőnek, nagyszülőnek, óvodapedagógusnak, tanítónak, tanárnak, szak- és egyetemi oktatónak), valamint az anyanyelvi beszédet munkaeszközként használónak úgy kellene az anyanyelvünket "használni", azon megnyilatkozni, azt oktatni, hogy a felnövekvő nemzedékek olyan szintű anyanyelvi- és apanyelvi műveltséggel rendelkezzenek, hogy e műveltség által képesek legyenek az élethosszig tartó, folyamatos tanulásra, megvalósítva ezzel a Makkai Sándor-i gondolatot is a "nemzetnevelésünk" megszervezéséről: "A köznevelés sikerének titka éppen abban van, hogy nem kívülről és felülről erőszakolunk népünkre egy idegen kultúrát, hanem alulról és belülről építjük meg a sajátos népi kultúrörökségnek az európai kultúrkinccsel való egészséges összeforrasztásával a magyar műveltséget." (A részlet, Makkai Sándor 1944-ben írott, Szolgálatom című teológiai önéletrajzából való. Megjelentette: a Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapesten, 1990-ben.) Budapest, 2001. szeptember 8. Bóna Mária Ilona Kiegészítő megjegyzések: ,,... a konfekcióiparnak szüksége volt MODERN RABSZOLGÁRA" Amikor az értelmező kéziszótárban és a történelmi lexikonokban keresgéltem meghatározásokat a rabszolga fogalomra, döbbenten fedeztem föl, hogy milyen kevés a különbség, mert a "modern rabszolga" valójában társadalmi tulajdonként kezelt munkaerő volt csupán, aki életét és utódait tekintve is kiszolgáltatott, - ugyan "jogokkal fölruházott", de azzal élni nem tudó - kizsákmányolható dolgozó volt valójában. ,,F.L.-NÉVAL BESZÉLGETEK... Itt, ebben a szövegben is tetten érhető az a törekvése a kommunista hatalomnak, amellyel a határon túl rekedt magyar honfitársainkat igyekeztek magyarságtudatuktól megfosztani. Mire gondolok? Ebben az esetben pontosan arra, amikor Erdélyben, módszeresen "kiszanálták", ("kiöntötték"=Bözödújfaluból) ősi lakhelyükről a magyar nemzetiségű családokat és - lehetőleg románok lakta(!) - "új", lakótelepi blokkokba, betonkalodákba költöztették őket. Ott, aztán - a gettóvá silányuló lakótelepeken felnövekvő új generáció még azt is elfelejtette, hogy "ki fia, borja" is tulajdonképpen! Itt, a "határon belül" is ugyanilyen módszerrel szakították ki a családokat "őshonos" lakhelyükről! A távolság miatt azután a nagyszülők nem vállalhattak unoka felügyeletet, a felnőtt gyermekek pedig a - közben megöregedett, megbetegedett - szülők gondozását nem vállalhatták! Stb. ,,L.K. MÉRNÖKKEL ..." A hetvenes évekre kitermelte a "szocialista" társadalom is a maga elitjét, "aki" "tanultságát", "képzettségét" arra használta, hogy a munkahelyén igazi rabszolgahajcsárként viselkedjen(!), miközben el akarta hitetni a szerencsétlen munkásokkal, munkásnőkkel, hogy az ő "érdekükben" gyakorolja a "munkás-paraszt"-hatalmat! (Ebben az esetben a ,,rendszer" működött volna és a ,,rendszerváltozás" is szükségtelen lett volna!) Erről azonban szó nem volt! Erre példa L. K. mérnök is, mert semmi másra nem volt "ambíciója", minthogy "megduplázzák a termelést"! Az a rettenetes, hogy a rendszerváltozás 12. évében is - egészen széles népréteggel - el tudják, még mindig hitetni ezt a demagóg hazugságot! ,,KÉTHARMAD-EGYHARMAD, illetve EGYHARMAD-KÉTHARMAD TÍPUSÚNAK DEFINIÁLT TÁRSADALOM...": Ezzel a kifejezéssel Andorka Rudolf, a közelmúltban elhunyt szociológus professzor azt a társadalmat írja le, amelyben az aktív korú népességnek csak a kétharmada végez munkát, s a népesség egyharmada teljesen leszakad, a kétharmad eltartottjaként él. Itt gondolnunk kell azokra az aggastyánnak látszó, középkorú emberekre, a hajléktalanokra, akikről feltételezhető, hogy többnyire az alkalmazkodási készség hiánya miatt kerültek az utcára. Róluk, újra és újra az a kép ötlik fel bennem, amikor az amerikai polgárháborúban, a rabszolgák felszabadítását követően ellepték az utakat a ,,gondoskodó" gazda nélkül maradt rabszolgák. ,,Az emberéletben bekövetkezett veszteség és az anyagi kár hatalmas volt. A legnagyobb változást az jelentette, hogy megszűnt a rabszolgaság, és vele az abból élő rendszer. Megszüntetésével úgy látszott, hogy a feketéknek az amerikai társadalomban elfoglalt helye gyökeresen megváltozik. Ennek a reménynek a megvalósulásáig azonban majdnem egy teljes évszázadot kellett még várni." Ez egy idézet a Cambridge Enciklopédiából, melyben a megfogalmazott gondolattal párhuzamot szeretnék vonni a rabszolgatartó proletárdiktatúra és az amerikai rabszolgatartó társadalom között. *Aggódom ezekért a volt melósokért, akik most ugyanúgy visszasírják ,,Kádár-atyuska" ,,gondoskodó" államát, mint a ,,felszabadított" amerikai rabszolgák a róluk ,,gondoskodó" munkaadóikat! Miközben sajnálom őket, haragszom is rájuk! Haragom azonban annak szolgálatába igyekszem állítani, hogy nálunk ne száz évet vegyen igénybe modern rabszolga-sorstársaim életének jobbra fordulása, hanem a közeli jövőben megtörténjen az! Meg kell tanítani ezt a népcsoportot régi-új identitására! Meg kell teremteni azokat a helyeket ismét, ahol az egyén megismerheti saját egyéni értékeit, amellyel kialakíthatja saját alkalmazkodási életképességét, ami alapja lehet minden további elsajátításnak, tanulásnak. A ,,Kiegészítő megjegyzések"-et 2002. febr. 1-én szerkesztettem a 2001. szept. 8-i írásomhoz. Bóna Mária Ilona női ruha szabó-varró szakmunkás

3 komment , kategória: Általános

Címkék: rendszerváltozás, megszüntetésével, konfekcióiparnak, hozzászólásomban, üzemcsarnokokban, munkásosztályhoz, továbbtanuláshoz, képzettársítások, kizsákmányolható, követelményeknek, elhivatottsággal, visszakívánkozik, alulképzettségük, megszervezéséről, megállapíthatjuk, nemzetnevelésünk, meghatározásokat, beszolgáltatásba, felnőttképzésről, kollektivizálási, szakmunkásvizsga, fiatalasszonnyal, szakmunkástanuló, kultúrörökségnek, visszatükröződik, megnyilvánulási, munkaeszközként, megvalósulásáig, proletarizálási, reprodukciójára, elhallgatásának, szakmunkásairól, munkásszállókon, félelemérzettel, felnőttoktatási, analfabétizmust, ember gyermekkorában, jutott osztályrészül, magyarság önképe, pályamunkák olyan, egészet agyonhallgatni, 1946-ban született, mindenkori hatalom, 50-es években, erőszakos kollektivizálási, túlélés reményében, nagyszülők unokájuknak, szociográfia szerzője, természet közelségét, belső képek-, önállóság felelősségét, életre szólón, Válasz Oncogitonak, Magyar Napló, Bízom Külkertesben, Bízó Katalin, Katona Józseftől, József Attilától, Munkaügyi Hivatal, Ifjúsági Lapkiadó Vállalat, Molnár Géza, Statisztikai Évkönyv, Andorka Rudolf, Pedagógiai Szemle, Makkai Sándor-i, Makkai Sándor, Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Bóna Mária Ilona, MODERN RABSZOLGÁRA”, EGYHARMAD-KÉTHARMAD TÍPUSÚNAK DEFINIÁLT TÁRSADALOM…, Cambridge Enciklopédiából,

oncogito

(#1) 2007-07-23 19:53:14

Még egy utolsó, mivel nekem szántad a választ.
Semmit nem válaszoltál.
Megintcsak valakiknek az elfogult írását másoltad be a multról, (némelyiket többször is - merthogy van memóriám :-)) arról amit rosznak tartasz.
Egyetlen szó nincs a hogyan továbbról.

"Meg kell tanítani ezt a népcsoportot régi-új identitására!"

Identitást nem lehet tanulni, tehát tanítani sem kedves. Az a saját tapasztalat terméke. Nem mondhatja meg sem neked, sem nekem senki, hogy mit gondoljak önmagamról.
Nem identitást kell tanítani, hanem infókat adni, hogy választhasson mindenki és ne csak egyetlen elképzelést sulykolni mindenkibe. Ha a mult rendszernek volt hibája, akkor ez az - de a mai jobboldal sem tesz mást.
Méghozzá törekedni arra, hogy az igazságot. Nem azt, ami az egyén érdekét szolgálja, hanem a vegytiszta igazságra törekedni.
A tanulást és a munkát megbecsülni, hogy minél többen szeressék. Még a 8-10 órás robotmunkát is, mert mindenki használja ennek eredményét, mert szükség van rá.

Szerettem volna beszégetést, kiváncsi voltam, hogy fogadják errefelé a másként gondolkodást.
Hát, sehogy, csak nyakonöntenek mindenféle brossurával.
Ebből pedig már kinőttem. :-)
Mostmár tényleg befejeztem, kiveszem a kedvencekből a blogodat - átadom a helyet a ctrC-ctrV- nek. ;-)

BMI ******

(#2) 2007-07-23 19:59:51

Helytörténeti-néprajzi hagyományok

Kunszentmiklóson,
a második világháború előtti- és utáni,
valamint,
az 1990. utáni öt-hat évben

2003. november

Bevezető

A társadalomnéprajz az USA-ban antropológia, Angliában szociális antropológia néven ismert.
Európában, különösen Közép-Európában a társadalomnéprajz - a nemzeti kultúra megőrzésére, továbbfejlődésére jött létre és - a társadalmi élet minden jelenségét kutatni kívánja. Geertz, egy európai kutató szerint: ,,Az antropológia ... szociálantropológia művelői néprajzot (ethnography) írnak. Néprajzot művelni annyit jelent, mint kapcsolatot megállapítani, adatközlőket kiválasztani, szövegeket átírni, családfákat felvenni, mezőket feltérképezni, naplót vezetni és így tovább ..."
Nemcsak a tudományos kutatás, hanem más, művészi eszközök is segíthetnek a megismerésben. Például: Móricz Zsigmond, Féja Géza, Illyés Gyula, mint írók, a műveikben örökítették meg a régvolt idők történéseit, hagyományait.
Féja Géza 1975-ben, Nagy Olga erdélyi- néprajzi írónak a következő gondolatokat írta:
A társadalmi néprajz ,,a mai társadalmi mese életről, sorsról, átélt, megszenvedett s éppen költészetté váló valóságról." ,,... van városi folklór is..."... ,,Abban is teljesen igazad van, hogy elérkezett a társadalmi néprajz órája."
Az itt következő napló-szerű visszaemlékezéssel szeretnék tudósítani életről, sorsról, átélt és megszenvedett valóságról. Amiért sem nagyszüleim, sem a rokonaimnak hitt emberek soha nem meséltek életükről, kénytelen vagyok a lelkem láthatatlan ,,fényképezőgépében" rögzített emlékképekre hagyatkozni - így válva egy-személyben adatközlővé és adatrögzítővé.
Budapest, 2003. november 4.
Bóna Mária Ilona
adatközlő, adatrögzítő
Kunszentmiklósi ,,hagyományok" az 1946- és 1952 közötti hat évben

A háború utáni első "békeévben", születtem. Kisgyermekkoromban az állandóságot és az otthon biztonságát nekem egy, a tassi határban lévő, kunszentmiklósi tanyai ház és a körülötte lévő gazdaság jelentette.

A családot, pedig egy fekete fejkendős, sudár magas, idős néni és egy ősz hajú, kackiás bajuszú, alacsony, szikár öregember, meg a "nénnye" képviselte. Nénnyét a két idős ember Piroskának szólította, aki pedig "édősanyámnak" és "édősapámnak" őket.

Piroska nénnye és én: a "kis Marika", olyan elválaszthatatlanok voltunk, "mint a borsó meg a héja", mint Konrád Lorenz és az ő szárnyasai... Azt hiszem nálam is működött az imrinting(1.). Hogyne működött volna, amikor ott, a tanyán, mindig és mindennek meg volt a felelőse, gazdája(6). Ott nem maradhatott senki és semmi gondozó nélkül - éppen ezért, feladat nélkül - egyetlen pillnatra sem.

Hagyományos munkák a baromfi udvarban
és az önállóság felelőssége

Piroska nénikém feladata volt a baromfiak körüli munkák elvégzése is. Én, pedig mindig ott voltam, ahol ő és így korán megtanulva a dolgok csínját-bínját, "belenyőhettem" ezekbe a feladatokba.
Az első ilyen alkalomra visszagondolva, elmesélem: hogyan tanultam meg a tyúkok "elültetését.
Három-négy éves lehettem, amikor felfigyeltem arra, hogy egyik-másik tyúk el kezdett kotyogni és minden átmenet nélkül le-leült a puszta földre és még az eléje szórt eleséggel sem lehetett onnan elcsalogatni. Nénikém csak annyit mondott erre a furcsa, számomra ijesztő "rendellenességre", hogy:
- "Itt az ideje, hogy elültessük!".
Ettől ijedtem meg csak igazán, mert azt hittem, hogy azt úgy kell majd csinálni, mint a palántázást. Sehogy nem tudtam elképzelni szegény tyúkot - élve elásva - a földben. Azután, hogy fölvitt néném a tyúkkal és egy zsák szalmával a padlásra, kezdtem megkönnyebbülni. Nekem is kezembe nyomott egy "nyaláb" illatos szénát, nehogy haszontalannak érezzem magamat.
Ott, már sorakoztak az óriási kosarak. Egy alul, és fölé rakva - szájával lefelé fordítva - a másik.
Egy ilyen üres kosarat tettünk be a sorba, tisztes távolságra a másiktól, hogy a kotlósok ne zavarják egymást. Nénikém megtöltötte szalmával a kosarat és a nálam lévő szénát közösen, fészek-szerűen elrendeztük a tetején, majd az előre odakészített szakajtóból előszámolt fennhangon 10-16 db tojást és óvatosan berakta a fészekbe. (Én még ekkor nem tudtam számolni, de már felfigyeltem a módjára.) Erre nagyon óvatosan ráültette a tyúkot, "aki" úgy helyezkedett el a tojásokon - csőrével egyenként görgetve rajtuk, miközben úgy forgolódott, hogy még véletlenül sem lépett rá lábaival egyikre sem - mintha így köszöntötte volna mindegyiket. Olyan nagyra borzolta tollazatát, hogy teste melegéből minden egyes tojásnak jusson, majd végre, nagyon gyengéden ráereszkedve "elült" rajtuk.
Ettől fogva Piroska nénikémmel minden etetéskor fölmehettem a padlásra. Az előzőleg elültetett tyúkok alól sorban keltek ki a pulykák, kacsák és libák. Nem győztem csodálkozni ezen a leleményességen és azon, amilyen hűséggel(!) követték (szinte igazolva az "imprinting-elméletet") a különböző fészekalja apróságok a kotyogó kotlósmamát. Láthattam, amint a kotlósok megmutatták apróságaiknak a tanyaudvar-, később a mező világát; kapirgálni-, csipegetni valóit.
A kislibás és kiskacsás kotlósok akkor kerültek először bajba, amikor a mezőn rátaláltak a vályogos gödörben összegyülemlett vízre. Soha nem felejtem el a kotlósok kétségbe esett kárálását és futkosását a parton, ahogy meg akarták akadályozni kicsinyeik vízbeesését. A kiskacsák és kislibák, viszont engedelmeskedve a velük született ösztöneiknek, vízbe pottyanva, azon nyomban úgy úsztak, lubickoltak, mintha tanulták volna.

Amikor eljött a "mi" kotlósunk csibéinek kikelési ideje, nénikém kesztyűt húzva, nagyon óvatosan leemelte a csőrével és szárnyával védelmezőn csapkodó kotlóst a csibékről. A méltatlan bánásmód a lábak összekötözésével folytatódott. Ezt követően, segíthettem az éktelenül csipogó apróságokat egy ládába átrakni, miközben nénikém fennhangon megszámolta őket. Az eredményt beírta a köténye zsebéből elővett "kalengyáriumba", majd hóna alá kapta a tyúkot. A ládát együtt megfogtuk és lehoztuk, majd útjára bocsátottuk a kotlóst csibéstől.
(Örömöm határtalan volt, amint láttam az elől haladó, örökké kotyogó kotlóst és az utána botladozó, csipogó, sárga-pihés kiscsibe-gombósokat. Ekkor megsejtettem valamit abból, mi végre is vagyok a világon, mert először sejlett fel lelkemben a vágy arra, hogy minél előbb felnőjek. Felnőjek, hogy nekem is lehessenek kicsinyeim...)
Igen ám, de ennyi apró-jószágot nem lehet a réten, meg az udvaron való kapirgálás során talált élelemmel felnevelni!
Nénikém alig győzte darával, meg apróra vágott lucernával az apróságok etetését. Hamar elfogyott az a morzsolt kukorica, amit még a téli estéken morzsoltak nagyapával. Ezért, aztán a kukoricagóréból kellett "vételezni" az újabb morzsolni valót. Ilyenkor a szecskavágót átállítottuk morzsolásra. A morzsolás után következett a darálás, melynek szintén voltak fokozatai. A már korábban kikelt kisbaromfiak számára már egész nagy-szeműre kellett állítani, a kisebbeknek egészen apró szeműre. Ugyanezt az eljárást alkalmaztuk a lucerna aprításánál is. Nénikém nekem is adott egy csomót, amit egy deszkán olyan apróra vágtunk a késsel, mint amilyenre a petrezselyem zöldjét szokás az emberi étel ízesítéséhez. Ezt a kétféle anyagot azután összekevertük egy-egy vödörben és kis etetővályúkban elosztottuk. Mire késő délután bejöttek, már várta őket a terített "asztal" a belső udvarban!
Később, amint annyira felnőttek a pulykák, hogy már nem hallgattak a kotlósmamáikra, összetereltük őket és az én felügyeletemmel mehettek ki a mezőre. Nem volt könnyű feladat együtt tartani őket, mert a pulykák kedvenc csemegéje volt a szöcske. A szöcskékről, pedig köztudott, hogy szabadon ugrándozva élnek a széles határban. A pulykák, pedig vadászva követték őket a szélrózsa minden irányába. Én, pedig úgy futkároztam, terelgetve igyekezve egyben tartani őket, mint egy nyájat őrző pulikutya.

Ekkor tanultam meg az önállóság felelősségét!

Egy életre szólón belém ivódott, hogy vannak munkák, amelyeket soha nem lehet elhalasztani, mert az állatokat el kellett látni ünnepnap is. Már ekkor tudtam, amit később, a TSZ-ek vezetői sem, hogy a legeltetést nem lehet munkaidőhöz, munkarendhez igazítani.
Nyáron például délben, amikor "magason állt a nap", betereltük az őrzött állatokat az "enyhelbe", itatni és delelni. Közben, nagymama elkészítette az ebédet és mi: a pásztorok is megebédeltünk és deleltünk, vagy szundítottunk egyet, vagy összeszedtük az öregebb - koratermő - gyümölcsfák elhullajtott gyümölcsét. Ebből aztán nagymama nagyon finom pitéket sütött a kemencében.

A kemencét is föl kellett fűteni valamivel. Többnyire - még az előző évi napraforgó szüret után visszamaradt napraforgószárral, vagyis - a "tutyéllaszárral". Ott, a tanyán azt is megtanultam, hogy semmi nem mehet veszendőbe, mert "...minden földi javunk Istentől való", ezért mindent "újrahasznosítottunk"!

A délutáni, 3 órás vonat érkezésekor hajtottuk ki az állatokat ismét.

Amint látható, a tanyán nem volt munkarend, meg munkaköri leírás és mégis, az egész család egy jól bevált családi munkamegosztásban(2.) dolgozott.

Esténként, amikor "elültek" óljaikban a pulykák, nénikém megszámolta őket és nagyon büszke voltam magamra minden alkalommal, mert híja nélkül megvolt, mind a százöt!

Ezen a képen látható, hogy öt évesen, már kétéves kishúgomra is vigyáztam és, hogy az a bizonyos felelősségem nemcsak formális volt, közben megtanultam 105-ig számolni!

A kiscsibéinkről nem lehetett ugyanezt elmondani, mert a héja le-lecsapott időnként rájuk. Pedig úgy kiabáltam, hogy: "kurhéjja!", ahogy a torkomon kifért. Nénikém még a kendőjét is lekapta és azt lengetve próbálta a ragadozó vadorzót elijeszteni. Többnyire sikertelenül.

A növény-palántázással kapcsolatos feladatok
és népi bölcsességek

Ekkorra, a tavasszal elültetett paprika- és paradicsompalánták már virágoztak. Soha nem felejtem el, hogy milyen fontos dolgokat tanultam palántaültetés közben az ÉLETRŐL is. Például: nénikém képes volt a legnagyobbat is egyszerűen kidobni, ha nem volt elég erős gyökérzete.
Megkérdeztem, hogy nem sajnálja-e? Azt mondta:
- "Nem tud megeredni, termést hozni gyökerek nélkül. Csak nyújtózkodik világnak, elvéve a fényt a többitől."
Nemcsak azt tanultam meg, hogy az elültetett palántákat később, folyamatosan gondozni kell, hogy sok termést hozzon, hanem megtanultam például kapálni és közben megtanultam megkülönböztetni a GAZt, a HASZONnövénytől!

Az Úr napjához fűződő szokások

De nemcsak dolgoztunk azon a tanyán, hanem pihentünk is, méghozzá legtöbbet az Úr napján, vasárnap.
Onnan lehetett tudni, hogy közeledik a vasárnap, hogy előtte való nap már a készülődés jegyében telt.
Bent a házban, nagymama mosta, vasalta az ünneplő ruhákat.
Amelyik ételt lehetett, megfőzte- megsütötte előre, hogy semmi akadálya ne legyen a vasárnapi templomba menésnek.
Nagyapa tiszta almot hordott a jószágok alá és bekészítette az istálló szénatartójába a szálas takarmányt, hogy másnap reggel csak a jászolba át lehessen rakni az állatok elé. Majd szép fényesre csutakolta a lovakat és felsöpörte vesszősöprűvel a tanyaudvart.
Nagymama, és nénikém a házban és a ház előtti kertben rendezkedett a cirokseprűvel. A szemétlapátra seprésénél az én feladatom volt a lapát igazgatása és megtartása úgy, hogy a lehető legtöbb szemetet lehessen felseperni egyetlen lendülettel. Ezzel megtanultam odafigyelni nemcsak arra, amit csinálok, hanem a másik emberre is, akivel együtt dolgozom!
Közben, megforrósodott az üstben a hajmosáshoz és a fürdéshez is a víz. Nagymama őszülő haját két copfba fonva a fejetetejére tekert kontyban hordta. Ezt, a korona formájú frizurát külön szertartás volt kikefélni, megmosni, megfésülni és kontyba rendezni. Egy fehér damaszt vállkendőt terített a vállára fésülködés közben, majd a hajtűket, fésűket is egy kiterített kendőre rakta ki, szép sorban. Az én dolgom volt, hogy kézbe adhattam, olyan sorrendben, ahogy nagymama kérte. Ilyenkor csak mi ketten lehettünk bent a "fürdőkamrában". Nagymama még ekkor sem vette le a szolid csipkével szegélyezett, lábszárközépig érő, fehér vászoningét. Egyébként minden ruhadarabja sötét színű volt.
Ma sem értem, hogy miért kellett olyan nagy műgonddal fésülködnie, ha azután bekötötte a fejét a fejkendővel? De ezt is valóságos szertartással, hosszas igazgatással tette. Sokszor, két tükröt is használt hozzá, hogy lássa, hátul is jól áll-e a redő, vagy lokni a kendőn?
(Olyan csomót kötött az álla alá, amilyet később, nekem kellett a kisdobos nyakkendőn kötni. Mondanom sem kell, hamarabb ráállt a kezem a csomókötésre, mint pesti társaimnak, akiknek nem volt fejkendős nagymamájuk.)
Ezután következett az én hajmosásom és fürdetésem. Ezt nénikém segítségével végeztük. A hajamat is ő mosta, fonta és szárította. Majd a lefekvés következett. Míg, mi a fürdőben voltunk, nagymama megágyazott nekünk. Nénikém mellém ült az ágy szélére és két kezébe vette összekulcsolt kicsi kezemet és együtt mondtuk el az Úr imádságát, a "Mi Atyánk!"-ot.
Másnap, többnyire napsütéses időre virradtunk. A reggeli készülődés izgalmában sem türelmetlenkedett senki körülöttem.
Azóta sem értem azokat az embereket, akikkel később összehozott a sors, hogy miért olyan türelmetlenek a gyerekekkel, ha útra kelnek? Talán, mert nem ismerték azt a nyugalmi forrást, ami nagypapáét táplálta.?
Ő és övéi, ugyanis olyan Isten-hívő emberek voltak, akik fennen hirdették: "Istentől van minden földi javunk." (Zsoltárok 127.) Még a gyermek is: "...az Úrnak öröksége: a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom." (Zsoltárok 127:3.)
A GYERMEKre, vagyis rám is úgy tekintett, olyan türelmes szeretettel viszonyult hozzám, mint "Isten jutalmára". Ez engem, méltó viselkedésre ösztönzött. (De sokszor gondoltam erre felnőtt koromban, amikor pedagógiából az ösztönzőkről, a "motivációkról" tanultam!)

A szép, tiszta ruhámban vártam, míg nagyapa befogott a "parádésra", vagyis utazáshoz átalakított szekérbe(3.) és az "ünneplős" lószerszámot(4.) ráadta a lovakra. Azután, ha egy kicsit is hűvös volt, bebugyoláltak szúrós pokrócba. A nagysuba(5.) nagyapáé volt. Útközben nénikém oltalma alatt álltam, pontosabban ültem és rácsodálkozhattam a Kunság száz természeti csodájára. Mert csodaként éltem meg a távoli tocsogóban méltóságteljesen lépegető nagy, fehér-fekete gólyamadár látványát; a kis, mozgó pontra lecsapó és áldozatával egy pillanat alatt felröppenő héja szívszorító, ragadozó vadászatát. Ilyenkor, még kisebb koromban, rémülten bújtam nénikémhez, aki nagy nyugalommal mondta, hogy: - "Ez az élet röndje."
Ezzel megtapasztaltam azt, hogy az is az élet rendje, ha félek: odabújhatok egy biztonságot sugárzó fölnőtthöz!
A tanyán ezt az igényemet is teljességgel kiélhettem anélkül, hogy kényeztettek volna.
Amikor megérkeztünk a városba, "leparkoltunk" a templom közelében lévő piactéren. A lovak kaptak egy-egy teli abrakos tarisznyát, hogy közben ők se unatkozzanak.

Az utazáshoz átalakított szekér és "kocsisa": egyik Bóna-nagybátyám

Amikor úgy mentünk, hogy nagymama nem jött velünk, akkor egy olyan templomba mentünk, ahol mindig ugyanoda - sárga(réz) táblával megjelölt helyre ült nagyapa és nagy megtiszteltetés volt, hogy - lány létemre - mellé ülhettem.
Itt lehetett érteni, hogy mit prédikál a pap és mit énekelnek a hívek. A falak hófehérek voltak. Alig vártam, hogy megszólaljon az orgona. Gyönyörűséggel hallgattam. Nagyapa, ahogy megrezegtette a hangszálait, vele rezgett a bajusza is. Meghatódom, ahogy visszagondolok ezekre az énekekre, mert először találkoztam a figyelmesség szép gesztusával is. Ugyanis, előfordult, hogy a másik oldalamon ülő, elém tartotta a zsoltáros könyvét, mert azt hitte, hogy csak azért nem énekelek, mert nincs miből... Ott ülve közöttük, azon bánkódtam, hogy nem lehetek igazán részese az együtténeklés örömének, mert nem ismerem a szöveget. Akkor erősödött meg bennem a vágy arra, hogy tudjak írni, olvasni, ezért aztán alig vártam, hogy iskolás legyek!
Az istentisztelet szertartása után, a templomból kifelé menet és a templom előtt üdvözölték az emberek (a férfiak süveget, kalapot emelve) egymást: - "Áldás, békesség!" - "Hogy vagy sógor, vagy ángyika?", vagy kinek mi dukált.
Elő- előfordult, hogy megkérdezték:
- "Hát ez a szép, fekete szemű kislány melyiké?"
Ilyenkor suttogóra fogták a hangjukat, ezért nem értettem, hogy mit mondanak.
(Akkor nem értettem, hogy miért sugdolóznak, miközben arra tanítottak, hogy illetlenség mások jelenlétében sugdolózni! Ma már tudom, hogy ezen "illetlenségre" biztonsági okokból kényszerültek. Ugyanis, az 1950-es években jártunk és az én apukámról nem volt szabad beszélni... Ettől fogva örökre(!) elkísért ez a titkolódzás, sugdosódás személyemmel kapcsolatban. Amikor végre érthetővé vált számomra az a családi viszonyrendszer, amiben fölnőttem, mindig összekuszálódott az egész, egy-egy újabb információval. Ez nekem nagyon fájt. Pontosabban megéreztem, hogy a puszta létem miatt, mintha hazudozásra kényszerülnének azok az emberek, akiket szerettem és engem az igazmondásra neveltek! Ezért, azután, - ha lehetett - nem kérdezősködtem, mert nem akartam, hogy hazudozzanak nekem. De a kielégületlen kíváncsiság ott bujkált bennem egész életemben!)
Majd szó esett időjárásról, termésről, vásárról és hazakocsiztak, hazakocsiztunk, ki-ki a maga portájára.

Nagymama és nagypapa, az utazásra átalakított szekéren.
Amikor nagymama is velünk volt, akkor sokkal díszesebb templomba mentünk. A falakra színes képek voltak festve és a napsugár is színes üvegablakokon próbált besütni. Itt nem értettem, hogy mit beszél a pap, de az orgonaszó ugyanúgy zengett és ugyanolyan gyönyörűséggel töltött el. Énekelni is csak a pap és egy másik bácsi: a kántor énekelt nagyon szépen, de érthetetlen nyelven. Távozóban "Dicsértessék!"-kel köszöntek el egymástól az emberek. Itt nem illett a "Hogy tetszik lenni?" kérdésre részletesen válaszolni.

(Ezeken a templomos vasárnapokon is találkozhattam egyfajta szépséggel. Gyönyörködhettem a színes freskók és festett üvegablakok mitikus alakjaiban, az orgona- és zengő énekszóban. De, legfőképpen az EGYÜTTLÉT - Isten házában Vele és a benne-hívőkben - MEGTAPASZTALÁSA jelentett nagyon sokat. Ma már tudom, hogy minden "világi" "közösség"-ben ezt az Együttlétet és Szépséget kerestem, mindhiába!!! Azt is tudom, hogy ezeken a templomos vasárnapokon szerzett élmények érzelmi patronként(7.) működtek bennem életem válságos időszakaiban.)

A beszolgáltatás(10.)
és a betakarítás ,,szokásai"

A nagy idillt egyre gyakrabban zavarták meg a tanyán megjelenő idegen emberek, akiket nagyapa eleinte be sem akart engedni a házba...

1952 nyarán sok baja támadt az egyik hízóval, amit be kellett szolgáltatni. Az oktondi állat még el sem érte a szerződésben előírt súlyát, már abbahagyta a hízást, nem volt hajlandó enni. Nagyapa szekérre rakta és bekocsizott vele a városba.
Nyár volt, kánikula. A gabonának több, mint a felét learatták. A cséplőgép már a szomszédos tanyákon dolgozott.
Szükség volt minden munkabíró férfira, dolgos kézre! A városi ismerősök és rokonok is mind kijöttek segíteni. Ekkor már tilos volt napszámost fogadni, vagyis pénzt fizetni a munkáért. Ezért, aztán dolgozott nálunk - az iparengedélyét bevont kunszentmiklósi - órásmester, cipészmester, meg még nem tudom, hogy ki...
"Apuka" is kivette a pesti gyárban a szabadságát és lehozta "Anyukát" és a kis"húgomat" is a tanyára. Apuka, miután készített rólunk, meg a tanyáról egypár felvételt, (mert nagyon szeretett fényképezni), átöltözött, kaszát vett a kezébe és ő is beállt aratni. Piroska nénnye volt a marokszedője is, meg a kévekötője, én, pedig a "segítője". Anyukát kímélték az ilyen "durva" munkától.

Apuka, mielőtt beállt volna aratni, készített egy-pár felvételt rólunk és a tanyáról... Mert nagyon szeretett fényképezni.

Délben, terített asztalok várták az aratókat. Az asztalon ott illatozott a birkapaprikás. Idősebbik nagybátyám is előkerült valahonnan és ő vágta le, majd dolgozta föl a birkát a paprikáshoz. Nagymama hokedlikra készített lavórokban langyos vízzel, törölközőkkel a karján várta a munkásokat. Mosdás után a felnőttek asztalhoz ültek és akkor jött a csalódás, mert nekünk a húgommal, csak a hokedli mellé készített fejős széken jutott hely. Vigasztalódtunk aztán, mert a húsleves után - a kedvencünket: a mákosnudlit - tette nagymama, egy mázas cseréptálban elénk.
Nagypapa mérgelődött, hogy: neki meg "ezzel a disznóval köll bajlódni". "Törvény, az törvény!" Mondogatta, és elindult a renitens hízóval a városban lévő Beszolgáltató Minisztérium hivatalos helyiségébe. Ott megmázsálták a gutaütés környékezte jószágot és amiért 1-2 kg híja volt, azt mondták:
- "Na papa, hizlalja még egy kicsit, és majd akkor jöjjön vele vissza, ha annyi lösz a súlya, amennyinek a passzus szerint lönni köll!" Hiába mondta, hogy: - "Már napok óta nem öszik szögény pára!" A Hivatal emberei hajthatatlanok voltak.
Nagyapa az esti szürkületben, az állatorvossal együtt tért vissza. Valamit belekevertek a disznó ennivalójába, meg kapott injekciót is és így kihúzta még egy hétig.
Közben, elkezdődött a begyűjtés. A szekereket átalakították oly módon, hogy legalább egy asztag - kévékbe kötött gabonát fel lehessen rá tenni. A cséplőgép is nálunk dolgozott. A kicsépelt gabonát sorra hordták föl a gazdasági épület padlására. A szalmát óriási asztagokba rakták a tanyaudvar közelében.

Ezen a képeken látható, amint a kis szekeret egy egész asztag gabonával megrakják.
Nagymama a házban óriási csomagokat állított össze a nálunk dolgozó ismerősöknek, rokonoknak. Volt, akinek nem is fért föl egyszerre a bicikli csomagtartójára a zsák liszt, a zacskó mák, a dió, a szárazbab, a téli vágásból maradt füstölt- kolbász és csülök... Mondta is a kilenc gyerekes, Orgonás-mester: - "Nem baj, majd inkább tolom hazáig!" (Hét kilométerre volt az a bizonyos "hazáig".)
Volt, akinek két, összekötött lábú, rikácsoló, vágni való jércét kötöztek a csomagtartóhoz. Hogy elcsendesítsék a jércéket, kiselejtezett harisnyát húztak a fejükre. Volt, akinek kacsa hápogott a csomagtartóra szíjazott fonott kosárban. Neki egy szakadt nagykendő jutott elcsendesítés céljából. (Miért volt szükség erre az ,,elcsendesítésre"? Csak évtizedekkel később jöttem rá arra, hogy - akkoriban - az ilyen ,,illegális" módon élelemhez jutottakat ,,feketézés" címén, bizony előállították a rendőr őrszobákon.) Volt, akinek egy zsák zsenge zöldbab és friss zöldség jutott...

A nyár vége-felé ugyanazzal a módszerrel, mint a szalmát - hordták be a téli takarmánynak való szénát. Volt a legelőnek mindig egy olyan része, ahol nem legeltettünk azon a nyáron.
Ez, többnyire a Bakér partján és környékén volt. Itt, bizonyos rendszerességgel - attól függ mekkora volt a szárazság - lekaszálták- és szép rendbe, majd kazalba hordták a füvet.
Ez volt csak izgalmas mozzanata gyerekkoromnak! Csodálatos volt megtapasztalni, hogy micsoda nyüzsgő élet költözött ezekbe a száradó rendekbe! Éppen ezért, nagyon óvatosak voltak a szénahordók - nehogy szétdúljanak egy-egy madárfészket, vagy még időben szóljanak a macskának, ha egérfészekre bukkantak. Gyönyörű gyíkokat láttam villámgyorsan elszaladni, amint a biztonságos búvóhelyül szolgáló széna hirtelen eltűnt felőlük. Láttam "félelmetes" sikló sietős, kígyózó tovasiklását.
Ilyenkor mindig megnyugtattak, hogy: - "Nem kell félni, mert nem bánt! Ez nem kígyó, hanem sikló! Jobban fél tűled, szőgény, mint té tüle!"
Láttam fészkéről felröppenő madárszülőket, "akik" halált megvető bátorsággal, zuhanórepüléses fejcsippentéssel próbálták elüldözni a "betolakodókat". Ezek körül a fészkek körül mindig hagytunk egy kis szénát, mondván: - "Ezek a madarak és majd a felnövekvő fiókáik szödik össze a sok férget a gyümölcsfákról, így segítve az embernek. Isten Édenkertjében minden élőlénynek mögvan a maga dolga..."

Akkor még nem tudtam, hogy egy életre szólón magamba szívhattam azokat az illatokat. Lelkem láthatatlan "fényképezőgépével" rögzíthettem a méh- és rovarzümmögéses, színes pillangós rétet; a kék égen úszó bárányfelhőket; a hirtelen kitörő nyári záporesőket, amint a szikes talajon, a repedésbe befolyó víztől pillantok alatt életre kelt a természet. Láttam a Bakérban kikelő ebihalakat és azt: hogyan lesz belőlük béka. Láttam a víz fölött szálló csodálatos szitakötőket, a víz felszínén úszkáló rovarokat, vízipókokat...
Soha nem felejtem el, amint nagyapa egyre gondterheltebben meg-megállt munka közben. Előttem van, amint egy alkalommal letörölte a verejtéket homlokáról és azt mondta, miközben felnézett a magasban trillázó pacsirtára:
- "Ez is csak fönt a magosban, az Úr szabad egiben mondja a magáét!"
Ekkor vált számomra a "magasságos égen" trillázó pacsirta a szabadság szimbólumává.
Évekkel később tudtam meg, hogy amiért az a bizonyos beszolgáltatni való disznó belepusztult a herce-hurcába, még a jövő évi termést is lesöpörték a padlásról. Nagypapát, pedig előállították, mondván: - "...a zsugori kulák(13.) sajnálja a disznót a városi munkásságtól, a dolgozó néptől"!
Ez az ősz volt az utolsó, amit együtt töltöttem nagyszüleimmel a Bóna-tanyán. Apuka összepakolt és felutazott velem Pestre, mert kezdődött az iskola...

Nagyapa beteg lett és 1952. november tizenötödikén, hetvenhat éves korában, agyvérzésben meghalt. Legkisebb fia ekkor töltötte sorköteles katonai szolgálatát. Még csak nem is adták át neki a halotti értesítőt! Úgy temették el nagyapát, hogy Apuka is azon gyötrődött, hogy elmenjen-e egy ,,kuláknak" a temetésére, mert:
- "Mi lesz, ha a gyárban megtudják? Nem fognak-e racizni(9.) miatta?"

A pesti iskolakezdés ,,szokásai" 1952-ben

Azt hiszem ezzel véget is ért a gyerekkorom. Azzal, hogy egy olyan családba kerültem, ahol a puszta létezésem is gondot okozott, nem számíthattam soha senki másra, csak gyereknyi önmagamra. No, meg a jó Istenre.
Eleinte éltem is a "lehetőséggel", mert amikor Anyuka és Apuka közös igyekezettel, de mindegyik a maga módján, megpróbálta "kiverni" belőlem a Tanyát, meg mindent, ami odakötött: kiálltam az udvar közepére és sírva, kiabálva elpanaszoltam a jó Istennek az összes méltánytalanságot, ami engem ért.
Tettem mindezt 1952-ben, amikor még a csapból is az folyt víz helyett, hogy: "... a városi munkásság alulfizetettségéért, az élelemhiányért", minden létező rosszért "a zsírosparaszt nagygazdák, a kulák-burzsuj parasztjai felelősek"!

A társadalmi élet ,,szokásai" Kunszentmiklóson az
1930-as, majd az 1945 utáni években Pesten

Anyukának és Apukának ezek nélkül a gyermeki óbégatások nélkül is volt elég bajuk!
Anyuka, a kunszentmiklósi születésű Bálint Zsófika "úrleány" - a konfirmációs "Emlékfénykép" tanúsága szerint - ötvenötöd-magával együtt konfirmált Kunszentmiklóson, 1936. május 21-én. A másik fénykép hátulján olvasható a dátum: 1938. Mellette látható a Kollos Tánciskola és Polgári Kör pecsétje. Vagyis, Bálint Zsófika tagja volt akkor egy (ma a szocik által PÖCS-nek nevezett) Polgári Öntevékeny Csoportnak! (Ebből következik, hogy nem a ,,Gonosz" találmánya volt a polgári körök létrehozása 2002-ben, hanem egy régi hagyomány újjáélesztése!)
Bálint Zsófika úrleány, 1942. novemberétől ifj. Bóna Gáborné lett és találhatott ki újabb ,,történeteket" az eddigiek mellé! Mire be tudta bizonyítani "árja magyar" származását, addigra már nem számítottak a papírok semmit.
1945-ben, a háború befejeztével az ármánykodást ott kellett folytatni, ahol a háború után abbamaradt, csak éppenséggel minden ellenkező előjelet kapott! Olyan politikai erők kerültek hatalomra, melyek mindenre, ami addig "szent" volt, - ami összekovácsolta még az ellenségeskedő családokat is - azt állította: beleüvöltötte, beleverte az emberekbe, hogy rossz, ártalmas, "eltaposni", megtagadni való! Akit nem lehetett megtéveszteni, mehetett az átnevelő táborokba, gulágokba. Aki tudott, elmenekült Nyugatra, aki maradt, az kitalált egy "kádertörténetet" önéletrajz címén, amellyel még "karriert" is csinálhatott. Ezek közé tartozott Apuka, ifj. Bóna Gábor is.
Apuka hónapokig azzal kínozott, hogy: tagadjam le a tanyát és felejtsem el a nagyszüleimet, nénikémet, meg mindent, ami odakötött.
Mire megkezdődött az iskola, olyan szorongó kisgyerek lettem, hogy nem is akartam már iskolába menni. (Én, aki nyáron még alig vártam, hogy megtanuljak írni, olvasni!)

Egész további életemben nem győztem csodálkozni a sok hazugságon, amivel környezetemben lépten-nyomon szembesültem!
Olyan mértékű félelemérzettel szuggerálták(11.) ezeket a hazugságokat, hogy megtanultam, legalább úgy tenni, mintha mindent elhinnék... Ez egyfajta önvédelmi reflexként(12.) működött bennem, ami miatt a mai napig bűntudatom van.

,,Polgárosodás" 1936-ban és 1996-ban

Amikor 1996-ban rám maradt Anyuka és Apuka istápolása, elhatároztam, hogy - még utoljára - "megtanítom" őket az igazságra emlékezni. Sajnos, ez nem sikerült.
Azt hiszem, olyan hosszú idő telt el a hazugságok jegyében, hogy már nem is emlékeztek másra!
1998-ban bekövetkezett haláluk óta - az általuk féltve őrzött családi "archívumban" kutatva - találtam meg ezeket a fényképeket. Egybevetve, a lelkem "képtárában" őrzött emlékképekkel, született ez a visszaemlékezés.
Azért adom közre, mert - a fotók tanúsága szerint - a Kunszentmiklósi Református Egyházközség gyülekezetépítő munkája, vallási közösséghez tartozás ereje olyan erős volt, hogy 1936. május 21-én ötvenöten(!) részesültek a konfirmáció sakramentumában.

Konfirmációs emlékfénykép Kunszentmiklóson, 1936. május 21-én.

A Kunszentmiklósi "Polgári Kör" Kollos Tánciskolájának tablóján legalább 50 ifjú polgár(!) látható 1938-ban. Vajon hányan élték túl közülük a II. világháború- és az utána következő politikai diktatúra borzalmait?

Ifj. Bóna Gábor és kedves barátai, amikor sikeres szakvizsgát tettek és elhatározták, hogy ,,mesterembörök" lesznek.

Ifj. Bóna Gábort ábrázolja a portré. A felvétel 1941-ben készült, abból az alkalomból, hogy eredményes mestervizsgát tett szövő szakmából a későbbi "nincstelen zsellér"(8.). (Ez is azok közé a hazugságok közé tartozott, amelynek köszönhette, hogy túlélte az 50-es éveket.)

Utószó

Ezen írással ,,Anyám" ,,Apám" nemzedékének szerettem volna emléket állítani. E nemzedék képviselői még itt élnek közöttünk. Igaz, már öregek, betegek és sokan eltemették ,,vágott-virág" rövid életű, 1945 után született gyermekeiket is...
Ők azok, akik soha nem meséltek gyerekkorukról, szüleikről, családi múltjukról, vagyis: mindent elhallgattak utódaik elől. Ez az elhallgatás a leghatékonyabb módja a hagyományok- és kultúra gyökeres kihalásának.
Ők azok, akik számára az EU-tagság még elhozhatja az öregkor méltóságát! Hogyan? Ennek megválaszolására, pontokba szedve leírtam egy-két ötletet.
1.) Tudomásul kell vennünk, hogy a tőlünk nyugatabbra lévő, az Európai Unió országaiban - évszázadok óta -úgy élik meg az emberek hovatartozásukat, történelmüket, hogy - többnyire -
ISMERIK CSALÁDI ŐSEIK TÖRTÉNETÉT,
TÖRTÉNELMÉT, vagyis: ÉLETÜK GYÖKEREIT.
2.) El kellene érni, hogy ezek az egyéni sorsok - a család, a munka, a jövő szempontjából - megismerhetők legyenek a családokban!
3.) Tudatosítani kellene, hogy az egyéni sorsok, történetek, maga a történelem, a család történelme! Hazánk történelme, viszont a családi történelmek összessége!
4.) Jó, hogy van Terrorháza Múzeum, de az ott látottak, a fiatalabbak számára - úgymond: ,,lógnak a levegőben". Miért? Azért, mert az oda látogató ifjú honpolgárnak fogalma sincs arról, hogy saját családján belül kije-kije hogyan élte túl, vagy halt bele az egyik, vagy a másik terrorizmusba! Addig, bizony ezek az ismeretek - borzalmasságuk miatt - csak még jobban elidegenítik utódainkat saját, családi történelmüktől! Azt a hamis illúziót kelti bennük, hogy: ,,NEKEM EHHEZ SEMMI KÖZÖM!"
5.) Az ösztönzők sokaságát kellene kitalálni, hogy az utánunk születettekben is felébredjen a vágy a családi múlt, a családi történelem megismerésére!
6.) Alapvető igény kellene, hogy legyen - most, a génkutatások óriási eredményeinek elérésekor különösképpen - saját, genealógiai múltunk ismerete! Egyszerűbben fogalmazva: szükségesnek tartom, hogy mindenki képes legyen - felnőtt korára, legalább dédszülőkig visszamenőleg - a saját családfáját megrajzolni! Még egyszerűbben fogalmazva: jó lenne tudni, hogy ki fia-borja is az ember valójában!
(A rabszolgatartó társadalmak rabszolgái sem ismerték genealógiai
múltjukat.)
7.) A ,,TUDÁS" birtokában aztán nem élhetnénk ,,csak úgy" felelőtlenül bele a világba, vagyis az Európai Unióba, mert a MÚLT KÖTELEZ!
KIT ARRA, HOGY ŐSEI HIBÁIBÓL OKULVA
ALAKÍTSA KI CSALÁDI ÉLETPROGRAMJÁT,
ÉLETSTRATÉGIÁJÁT - KIT ARRA, HOGY
MÉLTÓ UTÓDJA LEHESSEN ELŐDEINEK!
8.) Ezek: maguktól értetődő dolgok az Európai Unió országaiban élő többség számára. Ebből következik, hogy akkor leszünk igazán - családi (genealógiai) múltunk ismerete által - egyenrangú uniós tagok, ha így lesz ez nálunk is! Bizony, akkor még az is előfordulhat, hogy a ,,tudás" birtokában felelősséggel tudnánk v á l a s z-t a n i!
Pesterzsébet, 2004. március 9.
Bóna Mária Ilona

BMI ******

(#3) 2007-07-23 20:28:53

Végtelenül sajnálom, hogy azt hiszed nem én vagyok a bemásolt szövegek szerzője!
Itt az egyik díjnyertes szociográfiámért kapott oklevéről készült felvétel lelőhelye:

http://furaila.xfree.hu/55534

Ezt ugyan egy 172 oldalas szociográfiámért kaptam, amelyikben lévő gondolatokra hivatkozok a Nemzet és anyanyelv-...című írásomban.

A fenti néprajzi leírásért is kaptam egy díjat a kunszentmiklósi pályázati kiíróktól...

De engem nem érdekelnek a díjak!!! Egy érdekel: vissza akarom kapni a becsületemet!!!

BMI

Új komment

Név:
E-mail cím:	( csak a blog tulajdonosa látja )
	Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:

Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés Kép: Képbeszúrás Link: Beszúrás


Félkövér:	[b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt:	[i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés:	[c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás:	[kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás:	[link] http://tvn.hu [/link]